Furcsa idők köde lebbent… ültem egyre, ültem bent,
Pár szót súgva könnyedebben, emlék-foltos köpenyemben.
A lassú por oszló szobra, ráhullt fényes oszlopomra,
S tükröm síkján feltűnt (l/h)antom, mellé állt egy szürke fantom:
Öregember köpenyemben.
A légből űr nyílt, oly sivár, mint elkopott ősi vár,
Setét álmok szálltak immár és a visszhang: Mi vár… mi vár…
Csupasz falak, gyilkos selyem… nem volt többé ottan helyem,
Rést nyitva az éjszakába rám szakadt az ég szakálla:
Homály karú őszes hínár…

Kint, mint ezer löveg, máglya… izzott a tömeg lángja.
Tarka zászlók szakadt vászna, úgy tetszett az éjbe mászna.
Köztük járva bús ajkam szólt… Csak ment a nép… agyon hajszolt…
Királyok rút korát (f)élve, az út zúgva repedt félbe.
S újra szóltam: ˝Hova mennek?˝
Néma maradt, folyt a nyomor… habjain a búskomor
Égő, szúrós csipkebokor nagy lángokkal fénylett olykor…
Én csak néztem elmélázva… eltűnődve… e mély lázba:
Megannyi szép, s igaz eszme szellem-sorok közé veszne?
Furcsa idők köde lebbent…