Száll az árnyakkal lebegő,
Nedvesen hideg levegő,
A fák göcsörtje között.

Szörnyű sötét kínt hörög,
Az álmában csörtető rög.

De jaj, az éj túl mély,
Ében fekete gyöngyszemén,
Sejtelmesen ég az ómen.

A rettenet megremegett,
S elpusztítja a gyűrt eget.

Nőnek a bokron a tüskék,
Hangosan recsegve, fürgén,
S az út egyre csak szűkül...