Emlékszem hétfő este volt.
(A konnektorban 230 Volt…)

Szép, csipkésre rágott
mezei virágot
vittem neki.
DE CSAK NEKI!

Mentem
menten…
gyöngyön, rímeken agyalva.
(Nem volt messze a lány falva…):

Szia Niki! Nini!
Minek a bikini?

***

Bőröd olyan fehér, mint a vászon
az erjedő, savanyú kovászon…

… stb… bla-bla-bla…

és hasonló szép szavak,
mert hát a szerelem vak.

Három óra út után,
mit az ember, úgy utál…
megláttam a házat
… szememben alázat…
(Jaj, az érzés lealázhat)

Hosszasan csak csengettem…
szívem várva-várt, retten´.

˝Tán ki jő a Cicó ma.
Jaj a sok-sok cicoma…!˝

Végre! A kapuban ott állt Ő…
( mint éhezőnek a sült szárnytő…)

(Az Ő szívén sosem volt gát…)
Lassan, nem izgatva magát,
oly kecses léptekkel lépett,
s vágta a szokásos képet…

Lelkem osztódott: már húszhatod…
ŐT soha felül nem múlhatod!
Se te
suta!

(Megjegyzés:
Néha J. Attilának képzelem magam,
amikor a hév repít és el-elragad…)

Kivette kezemből a virágot,
Meg se nézte, és huss pofán vágott.

(Megjegyzés:
Nem volt Ő más csak egy vidéki liba,
akivel még szóba állni is hiba…
Főleg ha az óra éjfelet,
oly cudar álmosan emleget…)

(Újabb megjegyzés:
Ez persze csak egy mese,
nem igaz a fele se…
(A barátnőm neve más volt: Emese))

Megjegyzés: Deborahnak, secondEduardnak, Kavicsnak, Yb-nek…