Kilátás az emlékek tengerére,
Koszt, kvártély, bitófa.
Kietlen sötét kis szobák ezrével.
Ne szállj meg itt soha!

Kerítése hideg véres szögesdrót.
Ablakai töröttek,
A szél fagyos hangja rajtuk ki-beszól,
Hangosan zörögve.

Bent halkan gyászt simogat a hold fénye.
Zordon rácsok között,
Egy megszaggatott foszlány emlékképe
Utoljára süvöltött…

Nyikorog a keserves köd,
Most folyékony szikrát köpköd.
Hullámzik a márvány padló,
Vágtatva, akár a vadló.

A nap árnyékában ülök.
Húrokat cincál a tücsök.
Elviselhetetlen a csend,
Csak a fülem halványan cseng.

Betörik az est ablaka,
Szilánkja fekete, tarka.
Bele hull lelkem tavába,
Feloldódik, kicsit várva.

Úsznak sötét bársony felhők,
Eltakarják a szép mezőt.
Nagy tornyok lógnak az égből,
Csak nézek fel rájuk kérdőn.

Néha a világ abszurd kép,
Mikor az ég nem azúrkék.
S ezer bánat asszal össze,
Szörnyű kínok közt gyötörve.

Robotolok monoton.
Sorom morcos korom.
Oh, holt voltom folyton
Vonszolom, torok fojtón.
Porból fonom szobrom.
Roncsol mocskos ostrom.
Sok-sok gondom foltozom…

Néha elbújnék egy palástba,
Hol senki se látna.
Elbújnék szebb időket várva.
Mert néha kell a csönd magánya.
Mert néha kell a béke,
Ez szívem hőn áhított éke.
Átgondolni mi lelkem vétke,
Mit kell jóvá tenni érte.

Néha ki kell űzni a zajt,
Hogy újra kész legyen a rajt.

Itt is vannak szörnyetegek,
Kik ölve pénzt nyernek el.
Viszont elfogytak a hősök.
Ha találsz, azok már nősök.

A szép királylány elhervad.
Te soha-soha fel ne add!
A vasorr helyet szilikon,
Talán ez teszi az ikont.

A paripák időmúltak.
A piac újabbat mutat.
Igazság? Ott ahol a pénz!
Elfogyott a segítő kéz.

A szerencsén is már áfa.
Az új élet nagyon drága.
Kerek erdő közepén, mi?
Az rég kivágva nincs ott semmi!

Lassan vége a meséknek,
Pedig nélkülük nincs élet.

Egy nap elért a szavak árja,
S elmosott egy kietlen tájra.
Bús szürke köd volt a tarisznyám.
Benne a múlt, mint ezer szilánk.

Mindig hallom, a messzeségből:
˝Vége van mindenek˝, zeng sértőn.
Ez a pár szó volt útra valóm.
Könnyem sűrűn hullt, ezt bevallom.

Cikáztak fent a nagy villámok,
Ahogyan szerte foszlott álmom.
Gyakran kívántam sújtson le rám,
De nekem a sors kínokat szánt.

Az úton véres csíkot húztam.
A gondolatok összezúztak,
És jégkéreg hámlik le rólam.
Nem látok semmit, minden kósza.

Zsibong bennem hideg fájdalom,
A szavakat még mindig hallom…

A térbe törve állok én,
Egy sokkal szebb álomért,
De azt sosem kaptam meg…

Hiába! Miért is várok?
Elnyel mindent az árok,
Mit én, rég megszereztem.

A szikes gondolatokon,
Nem terem olajbogyó,
S mégis ezeken élek…

Néha-néha elrévedek,
S beutazok éveket,
Mik a szívemet tépik.

Mindenhol bezárt ajtók.
Szívemből repülőt hajtok.
Vigye messze innen a szél!

Ott végtelen, szép mezőkön,
Élnék vígan, örökön.
Hol csak a szél beszél.

Elhajítanám az időt,
Ki ellenem terveket szőtt,
S búcsúként, neked virágot szednék.